Aenimablog

Frissítés a rádióban, nagyon vegyesre sikerált a válogatás. Jó kis nosztalgia zenék a hetvenes évekből és kedvenceim napjainkból is.

Hallgassátok ; )

“A kis házinyúl mindjárt nagyon megtetszett, mikor a konyhában letették: buta, kedves kis feje, ijedt szemei és lágy, sima szőre. … Nem akarok semmit tőled, te fehér, ijedt kis nyúl, csak meg akarom simogatni a fehér bundádat, hátrafelé és óvatosan, hogy jól essék neked, ölembe vennélek, és a kis fejedet simogatnám, hogy megnyugodj, és jól érezd magad, biztonságban, és elhidd, hogy nincs okod félni, nem kell tartanod semmitől, én vigyázok rád és megvédelek.
Ezt érzem, egészen melegen és önzetlenül, felolvadva ebben a védő, önzetlen, odaadó szeretetben, és a kis fehér nyúl után nyúlok, hogy megsimogassam. A kis nyúl azonban, ijedt kis dög, riadtan lelapul, és kifut a tenyerem alól, be a konyhaszekrény alá. Te csacsi kis nyúl, mondom neki fejcsóválva, lám milyen kedves, ostoba ijedt kis nyúl vagy te, hát most azt hiszed, hogy bántani akarlak, megfogni, mohón megragadni, agyonütni, megenni, mert erősebb vagyok nálad. De értsd meg, hogy szó sincsen minderről, hát persze, hogy erősebb vagyok nálad, és mindezt megtehetném, de hiszen éppen arról van szó, hogy nem akarom megtenni, nem érted? Sőt gyöngéd és kedves akarok lenni, meg akarlak simogatni, meg akarok feledkezni önmagamról, a magam jogairól, vágyairól, élvezeteiről, te miattad, akit meg akarok simogatni, hogy dobogó kis szíved megnyugodjon, és jól érezd magadat, egész finom, bájos, törékeny, félénk kis lényedet. Ezt gondolom megindult lélekkel, és egy piszkafával piszkálom a kis nyulat, hogy kijöjjön a konyhaszekrény alól, és én megsimogathassam.”

Karinthy Frigyes: Szeretem az állatot

(Azt hiszem kisnyúl maradok…)

Létezik egy Hinta becenevű rákbeteg, aki nagy pecás, végigszenvedett két műtétet, ezt követően fogta magát és megírta Bevágás címmel a félelmeit, az élniakarását, kifigurázza a beteg kiszolgáltatott helyzetét, az orvosokat, a kórházakat. Egyrészt összeszorul az ember gyomra ahogy olvassa, ugyanakkor felnyerít a röhögéstől annyira humorosan fogalmaz. Ha van rá egy kis időtök feltétlenül olvassátok el. (klikk a képre)

Elolvastam Coelho legutóbbi szerzeményét, A portobellói boszorkány c. könyvet. Főhőse Athena, akinek történetét mások elbeszélése alapján ismerjük meg. Egy újságíró, egy pap, egy kalligráfus, a szülők, exférj, barátok és tanítványa beszámolóján keresztül nyerünk betekintést egy különleges spirituális képességekkel felruházott nő életébe. Minden mesélő más oldaláról mutatja be, más személyiségjegyeit emeli ki, elmondják benyomásaikat, tapasztalataikat, félelmeiket és vágyaikat. Titokzatosan indul a sztori, drámai fordulatok övezik Athena életútját. Coelho szokásos eszközeit használta a könyv megírásakor és a történettel üzen az olvasóinak. Elgondolkodtat, a hatása alá kerülsz és mindig van tanulság. A portobellói boszorkány végső soron azt boncolgatja, hogy mekkora bátorság kell ahhoz, hogy mindig hű maradjunk magunkhoz, amikor önmagunkat sem ismerjük, nem tudjuk honnan jöttünk és hova tartunk. A könyv újraértelmez olyan alapvető fogalmakat, mint szerelem, szenvedély, öröm, önfeláldozás, szabadság és végzet. Talán nem ez a legsikerültebb Coelho alkotás, de ez is letehetetlen.
A műnek saját blogja is van egyébként, lehet üzenni az írónak.

Mottó: “de gustibus non est disputandum”
Van egy jelenség, amit sehogysem értek, de majd remélem megvilágosítanak engem itt a lelkes hozzászólók. Már a tinédzserek sikoltázását is furcsán szemléltem, egy-egy beksztrít, enszink, meg tékdet koncerten, de ráfogtam arra, hogy még kislányok és kell vmi IDOL, akit lehet imádni, rongyosra hajtogatni miatta az újságot, letölteni az összes képet, hírt róla a netről. Azt viszont nem bírom felfogni, amikor felnőtt nők ugyanúgy sikítoznak és képesek fizetni azért, hogy buzeráns chippendale fiúkat bámuljanak és tapizzanak olajozott testtel, bőrtangában. Nem állítom, hogy nem nézek meg szívesen az ízlésemnek megfelelő férfias teremtményt, de ezeket a táncikáló förtelmeket akkor se kívánom látni, ha nekem fizetnek. Meg úgy egyáltalán, nekem nem dobogtatja meg a szívemet a férfi vízilabdacsapat sem. Megnézem őket, van amelyik elég esztétikus is, egyenesen szép látvány, sőt fotóztam is már meccset, de semmi különöset nem éreztem. Valahogy a külső sosem tudott ennyire elvarázsolni. Egy férfi legyen ápolt, de ha túl sokat foglalkozik a külcsínnyel, az nekem szemet szúr és taszító. Inkább kápráztasson el a humorával, az intelligenciájával. : )
Nem mondható el ez, erről a rettentően visszataszító magát férfinak valló véglényről, aki egy Londonba szakadt hazánkfia és néhány év külföldi lét után elfelejtett magyarul. Ennyi helyesírási hibát és ilyen igénytelen fogalmazást ritkán lehet látni. KLIKK