Köszönöm mindenkinek a kommenteket, az emaileket, az sms-eket, telefonokat, nagyon kedves tőletek, hogy aggódtatok értem. Bizonytalan időre most elbúcsúzom, majd valamikor (reméljük hamarosan) jövök vissza. Addig is olvassatok másokat, töltsétek hasznosan az időt.
üdvözlettel
aenima
Tegnap délután még azt hittem, hogy ma egy olasz városban fogok fotózni, vígan kihasználom a szabadságomat. Az éjszakát ezzel szemben a DOTE Belklinikáján töltöttem, ahol nagyon fiatal ügyeletes rezidens orvosok hada próbálta kideríteni, hogy mitől lettem rosszul. Tankönyvpélda szerint szúrkáltak, nyomkodták a hasam, megultrahangoztak, felültettek, lefektettek, csöveket dugtak belém, infúziót kötöttek fel, EKG-t néztek, vérnyomást mértek, vért vettek. Miután jól megkínoztak, elküldtek, hogy vásároljak egy ezerforintos vizitjegyet az automatából. Ami természetesen nem működött. Akkor fáradjon el a kedves beteg a főportáig. Nagyszerű dolog éjszaka, a jéghideg süvítő szélben, kezemben félig a beleimet tartva elvánszorogni odáig, majd vissza a vizsgálati szobába. Az eredmény megérkeztéig infúziós kanüllel a karomban feküdtem egy borzalmasan nyikorgós kórházi ágyon. Mellettem egy idős néni nyöszörgött, érszűkület, lehet amputálják a lábát. Mellette egy ezerévesnek kinéző hangos gép, amely 10 percenként mér vérnyomást. Már ha működne. De inkább csilivili széfet vesznek a kórházba. Ugye. A nénike seperc alatt felállította a diagnózisomat, a szomszéd Jóskának is pont ilyen volt, dehát maga kedves még olyan fiatal, az onokám lehetne, vigyázzon magára. Vigyázok, mondtam, közben meg se mertem mozdulni, a vaságyamon minden mozdulat óriási zajjal járt. De felesleges volt ez az óvatosság, hiába a hajnali időpont, a nővérek hangosan csapkodták az ajtókat, nevetgéltek, beszélgettek. Betért egy mentős is, aki egy hajléktalannal esett kalandját ecsetelte félóráig. Zsongott a fejem, teljesen elzsibbadt mindkét karom, mozdulni se bírtam már, vánszorgott az idő. Kicsit elszenderedtem, majd végre megérkeztek az eredmények. Nincs nagy baj mondták, mehetek végre haza.
Sose legyetek betegek.
Lassacskán beigazolódik, hogy az apukám korosztálya egy kihalóban lévő fajta, aki előreenged az ajtóban, kinyitja a kocsiajtót, felsegíti a kabátot, aki a nehéz dolgokat kiveszi a kezedből, segít pakolni, hurcolni, közlekedési eszközöknél felszálláskor előreenged, aki átadja a helyet, az étteremben kihúzza a széket, rendel, fizet, az utcán a nő balján megy, eső esetén tartja az esernyőt, hogy a nő el ne ázzon, aki ha nem tegeződünk kezét csókolommal köszön, aki a bevásárlóközpontban tolja a kosarat…
Vagy nekem túl nagyok az elvárásaim??
Azt hittem korábban, hogy a tévében futó végtelen családi sorozatokat pihentagyú, jó fantáziával megáldott emberek hozzák össze, de tévedtem. Az élet is ír ilyen lehetetlen történeteket. A faluba érkezett pár éve az öreg tiszteletes helyett egy sokkal fiatalabb új pap, még fiatalabb feleséggel. Eskette a párokat, keresztelte a gyerekeket, vezette az istentiszteleteket. A hívők örültek a friss szemléletnek. Az egyik falubeli legény viszont szemet vetett a pap ifjú nejére. Szerelmi háromszög alakult ki, amelyben a résztvevők tudtak egymásról. Állítólag hármasban is aludtak. (de lehet ez csak a falu perverz szájának pletykája). Mindenesetre a tisztelendő úr tegnap felakasztotta magát. Egy arra járó idősebb ember meglátta és levágta a kötélről. Upsz. Életben maradt. Vajon hogyan egyeztette össze ezt a cselekményt a hivatásával? Mennyire lesz hiteles lelkipásztor ezek után? Kíváncsi lennék rá, hogyan írja meg az élet a befejezést…
Ha valaki esetleg nem csípte volna el a tévében, akkor szeretném felhívni a figyelmet ezekre a pár perces ismeretterjesztő kis animációkra. klikk
A szövegeket Tóta W. Árpád írja, ennek megfelelően eléggé cinikusak és viccesek, az animációkat pedig M. Tóth Géza készítette (Oscarra jelölték Maestro c. alkotását).
